"A tibeti nyelv és irodalom elmélyült tanulmányozása után Csoma arra a meggyőződésre jutott, hogy Tibet az utolsó eleven kapocs, mely minket a régvolt idők nagy civilizációival összeköt." Írja ebben a könyvében Jamyang Norbu, a kortárs tibeti irodalom egyik legismertebb alakja, a kiváló magyar keletkutató, Kőrösi Csoma Sándor nagy tisztelője.
Sajnos, nem tudjuk, hogy Csoma valóban eleven kapocsnak tekintette-e Tibetet, mely minket a régvolt időkkel összeköt. Azt sem tudhatjuk, gondolta-e valaha, hogy a tibeti kultúra az egyiptomi, a mezopotámiai, a görög és az inka misztériumok világával is érintkezik - ahogy Norbu a továbbiakban feltételezi -, mert sem tőle, sem mástól nem ismerjük erre vonatkozó elképzeléseit. Csoma, bár nyilvánvalóan teljes képet alkotott magának a tibeti kultúráról és kapcsolódásairól az egyetemes műveltséghez, tartózkodott elgondolásai írásba foglalásától, és másoknak sem tett említést róluk. Elképzeléseiről és következtetéseiről máskor is csak ritkán és igen szűkszavúan nyilatkozott.
Nem is szükséges azonban, hogy éppen Csoma bíztatására és felhatalmazásával képzeljék el egy regény szereplői Tibet helyét a világban, és állapítsák meg szerepét és jelentőségét. Azzal, hogy Csoma kezünkbe adta kultúrájának kulcsát, a nyelvet, és dolgozataiban tárgyszerűen leírta e műveltség jellemző jegyeit, épp eleget végzett. Munkája világra szóló jelentőségű, s máig meghatározó értékű.
Kétségtelen viszont, hogy eleinte éppen az ő munkásságát megismerve jutottak a tibeti kultúra iránt érdeklődők arra a feltételezésre, hogy Tibet számos múltbéli hagyományt tarthat még életben, köztük olyanokat is, amelyekből ún. titkos tanítások tárulhatnak elénk. ía titkos tanításokból pedig, mindenütt a világon, , de főként Nyugaton, valamiféle titkos megváltást remél az ember, amelynek aztán igyekszik is elsajátítani a technikáját. Így volt ez már Csoma korában is, amikor a magyar tudós először küldött jelentéseket a világnak a tibeti buddhizmusról, különösen annak misztikus jellemzőiről, és így van ez még ma is, bármikor kerüljön szóba Tibet és kultúrája. Tibet, alighogy Csomától és tudós követőitől bővebb híreket kaptunk róla, a szörnyűségek honából azonnal valamiféle szellemi eldorádóvá lépett elő, amelynek kincseit azóta is nagy izgalommal igyekeznek feltárni a nyugati világ effélékre még fogékony és kíváncsi lakói.
Ebből következik, hogy korunk misztikus és pozitív utópista elképzelései igen gyakran kötődnek Tibethez. A nyugati álmodók még ma is a tibeti hegyek mögül remélik felragyogni a fényt, mely bevilágítja majd életünk útjait a földön, s attól fogva nem tévelygünk többé elménk és szívünk sötét labirintusaiban. Vagyis: megleljük végre a boldogulás útját, békés és igazságos világot teremtünk magunknak. Ez már több is, mint eldorádó, az utóbbi évtizedekben, sokak szemében, Tibet maga lett az Ígéret Földje. Bár az eljövendő békés és igazságos világ ígéretét a nyugati tudomány eredményei egyelőre nemigen tudják megerősíteni, a remény nem látszik apadni. A titkos tibeti tanítások felé forduló érdeklődők persze nem is a Nyugattól várnak bíztatást. Többségük teljességgel elfordul a nyugati tudományosságtól, elveti annak eredményeit és módszereit, s nem is az anyagi világból igyekszik lakhatóbb környezetet építeni magának. (Az anyagiban már nem érzi jól magát, éppen abból menekül.) Szándéka az, hogy minél inkább szellemiként ("isteniként") valósítsa meg önmagát, s elszakadjon anyagi környezetétől, sőt saját anyagiságától is. Átlépjen egy másik, eddig kevésbé ismert valóságba, amit metafizikainak, vagyis fizikán, anyagon túlinak nevez.
Erre lennének jók tehát a különböző kultúrák vallásos és nem vallásos misztikus gyakorlatai, amelyek a tibeti esetében, eleinte a láma vagy guru irányításával saját elménk erejéből végezhetők el. Eredményeképpen pedig a gyakorló a szellemi létezés legtisztább formáját nyerhetné el, egy szintén "tisztán" szellemi világban, ahol az anyagi környezetnek (ha van egyáltalán) nincs semmi jelentősége. Amennyiben ezt az ideálisnak vélt világot a jövőben képzeljük el, Mórus Tamás óta nyugaton utópiának nevezzük, amennyiben pedig a múltban, mitikusnak vagy mitológiainak. Ilyen birodalomról mindegyik kultúra tud, még az archaikus népek is ismertek hasonlót, s lakói közé eljutni mindenütt maga volt az üdvözülés, különösen, ha ez az örök élet elnyerésével járt együtt.
A mitológia a múltból is az aranykort vetíti a törekvők elé, valamikori létezése is éppen elég bizonyíték számukra arra, hogy higgyenek megvalósíthatóságában, akár már a jelenben, vagy az elképzelt jövőben. A szellemnek azt a birodalmát pedig, ahová a tibeti hagyomány követői igyekeznek, és ahonnan egyszer majd a földi boldogulás útjait bevilágító fény fölragyogását is remélik, a tibeti buddhizmus (vadzsrajána) mitológiájában Sambalának nevezik, s múltját tekintve épp annyira mitikus, mint jelenére nézvést valóságos. Különös birodalom tehát ez a tibeti hegyek mögött rejtőző Sambala-ország. Nem véletlenül keltette föl Kelet és Nyugat érdeklődését már feltűnése pillanataiban, nem véletlenül vezet ide Jamyang Norbu könyvében is a Jó és a Gonosz útja egyaránt.
Ahogy Tendzin Gjaco, a mostani, 14. dalai láma is írja, Sambala egyszerre valóságos és mitikus ország. "Sambala valóban létezik, csakhogy nem a szó hétköznapi értelmében." Állítja Száműzetésben - szabadon című önéletírásában, ami azt jelenti, hogy a szellemnek ez a különös birodalma valóban nem elérhetetlen az oda igyekvők számára. Hasonlóan mutatja be Sambalát a dalai lámák után a legnagyobb tekintéllyel bíró tibeti főrangú papok, a pancsen lámák egyike, az 1738 és 1780 között élt 3. pancsen láma, aki a tibeti irodalomban nem is elsőként közölt részletesebb beszámolót erről az országról. Forrásai között említi már egy 13. századi tibeti zarándok sambalai útikalauzát (Manlung láma: Sambala'i lamjig).
"Aki halandóként igyekszik elérni ezt a földet, olyan ember legyen, ki az erény erejével és a tanítás (a tantrák) ismeretével bír. Ha nem ilyen, félje a jaksákat, nágákat és a többi vérszomjas lényeket, akik elpusztíthatják őt ezen az úton." Írja a 3. pancsen láma (főpapi nevén Blobzang Dpaldan Jesesz), művének címe pedig Sambalába vezető útmutató (tibetiül Sambala'i lamjig), mely valójában beavatás abba a tanításba (kálacsakra), amelynek leghivatottabb őrzői máig e mesés északi birodalom urai.
A legenda szerint, ennek a titkos szellemi erőket felszabadító tanításnak úgy jutottak birtokába ezen a tájon, hogy kétezer ötszáz évvel ezelőtt Sambala első nagy papkirálya, Szucsandra, egy alkalommal maga kérte meg a történelmi Buddhát, Sákjamunit, hogy nyilatkoztassa ki számára. Miután Dél-Indiában (vagy egy Sambalával rokon másik mitikus birodalomban, hiszen Sákjamuni India déli területein nemigen járt), Buddha készséggel feltárta Szucsandrának a tanítást, a király visszatért országába, és megírta róla az első tibeti nyelvű kommentárt. A tizenkétezer versből álló szöveg lejegyzése után Szucsandra királyt a Titkok Mestere, azaz Vadzsrapáni bódhiszattva megtestesüléseként tisztelték, aki több misztikus tibeti tanításnak is megalkotója, s akinek inkarnációjává lenni igen nagy megtiszteltetés. A mitikus király ezzel istenséggé lépett elő. Sambala urának művét aztán az uralkodó utódok közül többen összefoglalták, mások kibővítették (az egyik ilyen híres mű címe Tökéletesen Tiszta Fény), s e munkák következtében ez a tanítás egyre ismertebbé és népszerűbbé vált Sambala lakóinak körében. A tibeti lámák és az utópista bölcselők máig úgy tartják, hogy Sambala népe azóta is birtokában van a szellem "tökéletesen tiszta fényének", és a legsötétebb világkorszakban is megőrzi azt, hogy egyszer majd valóban beragyoghassa az egész létező világot, ahogyan azt sokan várják. Sambala királysága persze addig is a "boldogok országa" lesz, ahol a legmagasabb létformában, istenségként és igen hosszan, vagy éppenséggel örökké élnek az emberek.
Különös, hogy Keleten nemcsak a tibetiek, de az indiaiak képzelete is ide, északra, a tibeti hegyek mögé helyezte a "boldogok országát". A mai indiai-kínai határtól csak néhány kilométernyivel északabbra, tibeti földön emelkedik a híres Kailás-hegy, a hindu, a dzsaina és a buddhista istenek lakhelye, amelyet Norbu e könyvének hősei is megcsodáltak, s amelynek szanszkrit neve Méru vagy Suméru. A boldogok országa az óind leírások szerint minden esetben ettől a hegytől északra helyezkedik el, a Mahábhárata eposz (végleges formája az i. e. első évezred második feléből) összeállítói úgy vélik, "a hegyek urának, a Mérúnak lankáján levő szent hon", "a Méru északi lejtőjén, a Tej-tenger partján áll". Máshol ugyancsak a Mahábhárata állítja, hogy a boldogok országa "a Méru-hegytől északra harminckétezer jódzsana távolságra található, így mondják a brahmanok. Ott élnek a jó illatúak (...), fehér férfiak, akiktől távol áll mindenféle gonosz (...), közömbösek a becsületes és a becstelen iránt, isteni külleműek. Lényüket életerő táplálja, csontjaik kemények, akár a gyémánt (...), s a világmindenséget betöltő törvénynek örömmel szolgálnak".
Az óind papok, eposz-éneklő bárdok, akik az óind irodalom legbecsültebb szövegei közé tartozó brahmanákat és puránákat is megalkották, számos történetet ismertek a Mérún túli tájakról, és azokról az emberekről, akik egy ottani országban "kanállal eszik a boldogságot". Meséik megegyeznek abban, hogy az örök boldogság országa, noha északi ország, ott ismeretlen a forróság, ismeretlen a fagy. A ligetekkel és erdőkkel borított föld bőséges termést hoz, mindenütt antilopcsordák és madárrajok járnak, s minden virágtól illatozik. Ott nem él kegyetlen ember, sem érzéketlen, törvénysértő. Ott nincsenek csaták, nincs háború. Abban az országban az emberek egyenlően élvezik az élet javait. Csodaszép égi lányok szórakoztatják őket tánccal és dallal, "ujjongó lények örömteli hangja hallatszik" mindenfelé. Az itt élők természete az igazságosság, és "az erény valamennyi jegye tündöklik rajtuk, s ragyognak, akár a hold". "Behatolnak az ezersugarú örök istenségbe, s életerejüket akkor is képesek megőrizni, ha nem fogyasztanak élelmet." Valamint tízszer száz évig élnek, mert ebben az országban ennyi az istenek szolgálatára rendelt idő.
A Mahábháratának a világ meghódítását elbeszélő fejezete tudósít az eposz főhőseinek, Pándu király öt fiának a különböző országok felett aratott győzelméről. Észak felé a fivérek közül a legkiválóbb harcos, Ardzsuna indult megküzdeni az ott elterülő országokért. Átjutva a Himaláján, egymás után győzte le az északi népeket, mesebeli törzseket és fantasztikus, vérszomjas lények birodalmát. Ám végül, amikor a boldog északi nép országához közeledett, "hatalmas termetű őrök jöttek vele szembe, nagybátorságúak és erősek (...), és e szavakkal szóltak hozzá: 'Ó, Ardzsuna! Fordulj vissza innen. Annak az embernek, aki ebbe az országba belép, feltétlenül pusztulás lesz a sorsa, itt csatázni nem lehet. De ha belépsz is, semmit sem látsz, minthogy emberi szemmel itt semmit sem lehet látni'. Ekkor így szólt a hatalmas harcos: 'Nem lépek országotokba, ha ez halandó számára tilos'. És visszatért Indiába."
A titokzatos, boldog északi országról szóló hagyományt a Mahábháratánál valamivel későbbi másik híres indiai hőseposz, a Ramájana is megörökíti. Amikor Ráma királyfi, az eposz főhőse, keserves fáradozások árán sem volt képes a démonkirály által elrabolt feleségét, Szítát megtalálni, szövetségeséhez, Szugrivához fordult segítségért. Szugriva majomsereget küldött a világ minden országába Szítá keresésére, és az északra küldött hadvezért figyelmeztette az ott várható nehézségekre, amelyekkel meg kell majd küzdenie. Elmondta neki, hogy a Himalája elérése és átlépése után továbbra is észak felé kell haladnia, majd túl kell jutnia egy hatalmas pusztaságon, miután ismét óriás hegyláncokon kell kínkeservesen átkelnie.
Szugriva szavai szerint, ezektől a tájaktól még északabbra terül el a köd és félelemkeltő sötétség országa, ahol halál vár mindenkire, aki a közelébe merészkedik. Ám távolabb, mesélte hadvezérének Szugriva, már a fény boldog hona található, ahol égi tündérleányok és szent bölcsek élnek. Ott mindenfelé gyümölcs terem, aranyvirágok nőnek, aranymederben folynak a folyók, ott van az örök óceán, és ott van az Arany-hegység, amelynek csúcsai az eget érik.
Így képzeli el tehát az indiai hagyomány a boldogok országát északon, ám az sem érdektelen, hogy az óiráni irodalom legrégibb emléke, az Aveszta egyik könyve (az i. e. első évezredből), melynek legkorábbi részei Zarathusztrától származnak, kísérteties hasonlósággal írja le a boldogság hazáját. Az Aveszta szerint az emberi történelem hajnalán, az aranykorban, a föld egész népessége nemes és igazságos uralkodók hatalma alatt élt, közülük való volt a fénylő Jima is, a naphős fia. Amikor Jima egy alkalommal áldozatot mutatott be a Hará-hegy (az ind Méru megfelelője) legmagasabb csúcsán, az istenektől nemcsak minden ország, ember és démon feletti hatalmat kért, hanem mindenki számára boldog életet is. Azt kérte, hogy országában se fagyos, se tikkasztó szél ne fújjon, se éhség, se szomjúság ne legyen, ne pusztuljanak el se a növények, se az emberek, ne létezzék öregség, hogy "apa és fiú egyaránt mindig tizenöt évesnek látsszék", valamint hogy ne legyen "démonok szította irigység" sem.
A fénylő Jima, miután ezer esztendeig tartó uralkodása végén halálához készülődött, a teremtő isten, Ahura Mazdá parancsára és segítségével gyönyörű lakhelyet létesített, amelyet elkerített a világtól. Ez a lakhely a magas Harától nem messzire, északi irányban terült el, a Vourukasa-tenger (a Tej-tenger megfelelője) partjainál. Ott azóta is csodálatos életet élnek az emberek, "sok kutya, madár és gyönyörűen lángoló tűz" teszi barátságossá az országot, kristálytiszta vizek folynak, és aranyos rétek terülnek el mindenfelé. Ott vannak "a legjobb és legszebb férfiak és nők(...), a legnagyobb és legszebb állatok (...), a legmagasabb és legfinomabb illatú növények". A boldog vidék lakóinak életét nem keserítik testi hibák, nem kínozza őket a lepra, az őrület, és semmiféle más betegség sem, amit a gonosz istenek fejedelme küld az emberekre. Mindezeken felül pedig, az ország lakóinak különlegesen hosszú életet szánnak az istenek. Ezért van az, hogy "a leggyönyörűségesebb életet élik ezek az emberek". Így fejeződik be az óiráni Aveszta egyik könyvének elbeszélése a boldog országról.
A tibeti, az ind és az iráni azonosságok után pedig talán nem is túlzottan meglepő, ha végiggondolva az ókori görög történetírók feljegyzéseit az általuk elgondolt, vagy ismerni vélt "boldogság-országról", szintén váratlan megfelelésekre bukkanunk. A paradicsomi birodalom lakóit az antik források itt a hüperboreuszok népének nevezik, akik "az Északi Szél (Boreusz) túlsó oldalán, az óceán felé forduló parton" élnek. Erre az északi vidékre helyezte ezt a mitikus országot az időszámításunk előtti 5. században élt Damasztész és Hérodotosz, majd az időszámításunk szerinti 79. esztendőben, a Vezúv kitörésekor elhunyt idősebb Plinius, de előttük már több más, kevésbé ismert antik író is.
Bár északon terül el, de ezen a tájon sem hoznak se fagyot, se forróságot a szelek, bő terméssel szolgál a föld, az ország lakói nem ismerik a viszálykodást, a szükséget és a bánatot. Csak gyümölcsökkel és élvezetekkel táplálkoznak, s ők is éppen ezer esztendeig élnek. Feltűnik e boldog ország a görög szerzők több művében is, legtömörebben talán Pindarosz (i.e. 6-5. sz.) egyik (kiegészített) töredéke írja le lakóinak életét.
"Vég nélküli ünnepek zajlanak ottan, himnuszok zengenek: örül szíve Apollónnak, és nevet ő. A múzsák tisztelete sem idegen a hüperboreuszoktól, mindenünnen fiatal lányok gyűlnek a karba a furulya édes szavára, s aranyos babértól övezetten adják át magukat az ünnep örömeinek. E szent nép nem ismer betegséget, sem az életkor gyengeségét. Távol élnek a nyűgös munkától és a csatáktól." Szép és csábító világ ez is, láttuk, másutt sem álmodik szebbet a képzelet. Ám eljutni ide, a görögök szerint is küzdelmes és veszedelmes vállalkozás.
Ha átléptél a két földrészt határoló
vizen s a tűzszemű Kelet felé haladsz,
átkelsz a tenger habjain s megérkezel
a Gorgók sík földjére Kiszthéné alatt,
ahol tanyázik Phorküsz hosszú életű
három leánya, egy fogú, közös szemű
hattyúleányok, ott a nap se süt soha,
s az éjszakát be nem ragyogja holdsugár.
Nem messze három szárnyas nővérük lakik,
hajukba kígyókat fonó Gorgók, eláll
a szívverés az emberben, ha rájuk néz.
Vigyázz tehát magadra, óva intelek,
s figyelmeztetlek egy más borzalomra is.
A megnyult orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj!"
Figyelmezteti a hüperboreuszok boldog országa előtt leselkedő veszélyekre Aiszkhülosz leláncolt Prométheusza Zeusz szerencsétlen sorsú kedvesét, a Kaukázus vidékén bolyongó Iót. (Az idézettszöveg Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)
Az említett híres és jeles szerzőkön kívül élt azonban görög földön (az i. e. 8. vagy 6. században) egy igen különös író is, Ariszteász, aki állítólag járt is a boldog hüperboreuszok országában. Ariszteász beutazta a Fekete-tenger északi tájain otthonos szkíthák és a tőlük keletre élő népek országait, s bár műve, amelyben utazásáról beszámol, elveszett, a görög hagyomány fenntartja ennek az utazásnak a hitelességét, s azt is elfogadja, hogy Ariszteász a hüperboreuszokhoz is eljutott. Az elveszett (Arimaszpeia című) művet számos görög szerzőtárs idézte a későbbiekben, így bőséggel maradtak fenn belőle részletek, ám számunkra - akik végül is az ind, az iráni és a görög boldogok birodalmával némiképp rokon (ha nem azonos) tibeti Sambala-ország titkait igyekszünk itt kifürkészni -, mégsem ennek a műnek az utazás helyszíneiről készült leírásai fontosak, hanem az a mód, ahogyan Ariszteász e tájakon utazott.
A korában igen népszerű eposzköltő a Márvány-tenger egyik szigetén lévő görög kolónia, Prokonnészosz (ma Törökország) előkelő származású polgára volt, akit már ott, a szigeten beavattak Apollón titkos kultuszába. Ehhez a kultuszhoz tartozott az egész hellén világban különös tiszteletben részesített Delphoiban működő Apollón-szentély és jósda, valamint a hüperboreuszokról szóló legenda is. Nyilvánvaló, hogy itt az Apollónt, az égi fény istenét tisztelő közösségben született meg benne az elhatározás, hogy felderíti e rejtelmes nép hazáját a messzi északon. Hérodotosz meséli Ariszteászról, hogy először Szkíthiába indult, majd egészen távoli keleti tájakig jutott. Hogy hogyan, arról is Hérodotosz számol be.
Az Ariszteászról keringő sok furcsa és csodálatos történet közül Hérodotosz többet is feljegyzett. Az egyik azt mondja el, hogy mi történt vele, amikor egy alkalommal betért egy posztóvnyoló mester műhelyébe. Alighogy megérkezett, váratlanul összeroskadt, és a mester legnagyobb rémületére elterült holtan. Az élettelen testet látván, a ványoló mester sietve értesítette Ariszteász rokonait, ám amikor azok odaérkeztek, "nem találták őt sem elevenen, sem holtan". Hérodotosz megjegyzi még, hogy egy másik város, Küszikosz egyik szavahihető polgára később azt állította, hogy ugyanabban az időben, amikor Ariszteász a ványolóműhelyben feküdt holtan, ő Küszikoszban találkozott és beszélgetett vele.
Ariszteászról Plinius is közölt néhány hasonló történetet, a türoszi Maximus (i. sz. 2. század) azonban már utazásának módját is magyarázza, korábbi feljegyzésekre hivatkozva. "Ő maga mesélte - írja türoszi Maximus -, hogy amikor a lelke elhagyta a testét, és a levegőben szállt, görög és idegen tájak, szigetek, folyók felett repült át. Utazásának végcélja a hüperboreuszok országának meglátogatása volt, ily módon tehát gazdag ismereteket szerzett mindenféle szokásokról, másféle vidékekről és éghajlatokról, tengeri öblökről és folyók áradásáról." Amikor repült "teste az élet alig érzékelhető jeleivel feküdt, olyan állapotban, amely nagyon közel van a halálhoz. Ugyanakkor lelke, elhagyva a testet, az égben barangolt, mint a madár, felülről véve szemügyre mindent. Aztán a lélek, visszatérvén, életre keltette a testet, s az különböző olyan dolgokat beszélt el, amelyeket a lélek látott és hallott".
Ezeket az Ariszteászról szóló történeteket azután a misztikus püthagoreusok (i.e. 6. század) beépítették a lélek utazásairól alkotott elképzeléseikbe. Ariszteász lelkének vándorlásai, az Apollón-kultusz és a püthagoreusok misztikus gyakorlatai azonban lehetséges, hogy mind a szkíthák északi és keleti szomszédaitól (köztük finnugor népektől) származó, a görög vallásgyakorlatba is itt-ott beépült sámanisztikus elemek. Éppen úgy, ahogy a tibetiek buddhizmusában is meghatározóan vannak jelen a buddhizmust megelőző sámanisztikus népvallás, a bon (bön) hasonló jellemzői. És ha eddig nem, hát itt, az Ázsia legrejtettebb tájait (Belső-Ázsia vidékeit) valóságosan és képzeletben is bejáró görög Ariszteász történeteivel lesz világossá, sőt nyilvánvalóvá előttünk, hogy mit érthet Tendzin Gjaco, a dalai láma azon a már idézett kijelentésén, hogy Sambala országa a tibeti hegyek mögött "létezik ugyan, ám nem a szó hétköznapi értelmében". Vagy másképpen fogalmazva: Sambala nem is valóságos, de nem is elérhetetlen ország.
Úgy látszik, minden "boldog ország" ilyen. Csak nagyon kevesek számára érhető el, és azoknak is a lélek és az elme nem mindennapos erőfeszítése árán. "Odavarázsolhatja magát" - mondom én hangsúlyozottan idézőjelben -, odavarázsolhatja magát az ember, ha megfelelő hatalommal bír érzései és elméje felett. Vagyis az elmélyülés - rosszabb szóval a meditáció - gyakorlásával, ha ismeri a technikáját, a törekvő ember jobbá teheti életét itt, ezen a tájon, saját földi otthonában is. Akár a boldogok országának, Sambala lakóinak mintájára élhet, szinte "tisztán szellemi" életet. Ez lehet az ind, az iráni, a görög és tibeti út lényege is a boldoguláshoz. Nehezen járható út, s az is lehet, hogy csak kiválasztottak számára. (Bár úgy tartják, hogy a meditációs technikák, ha jó mester tanítja őket, elsajátíthatók.)
Ha azonban az utazó rátalált erre a kultikus ihletettséggel járható útra, és megnyíltak előtte boldogság-ország kapui, számára "megtörténik" az üdvözülés, a megváltás. Sugalmazzák az emberi szellem legkorábbi múltját elénk álmodó mitológiák, vélik a legkülönbözőbb hitű misztikus vallásgyakorlók, és ezt tapasztalja az átlagosan törekvő ember is, bárhol és bármikor éljen a világban.
"Aki halandóként igyekszik elérni ezt a földet (Sambalát), olyan ember legyen, ki az erény erejével és a tanítás (tantrák) ismeretével bír. Ha nem ilyen, félje a jaksákat, nágákat és a többi vérszomjas lényeket, akik elpusztíthatják őt ezen az úton." Idézem még egyszer a 3. pancsen láma kétszázötven esztendővel ezelőtt papírra vetett sorait, s ha most nem a Sambalába vezető küzdelmes és veszedelmes út leírásaként olvassuk, hanem a boldogulás felé vezető minden úton érvényes figyelmeztetésként, akkor is mélységesen igaznak kell találnunk ezeket a mondatokat. Valóban így van: bárki, bármikor, bárhol törekedjen is a boldogságra, ha célhoz akar érni, tudjon róla, hogy bírnia kell az erény erejével, és bírnia kell a tudással. Különben elpusztulhat az úton.
Ám érdemes összeszednie magát annak az utazónak, aki éppen Sambalába igyekszik. Mert Sambala sem ígér kevesebbet, mint más mitológiák boldogság-országa, sőt inkább többet. Azon túl, hogy mindaz a kellem és kényelem, amit az indoiráni és görög (szkítha) képzelet teremtett a boldogság északi birodalmaiba, fellelhető Sambalában is, a mesés tibeti ország mindjárt lenyűgöző látvánnyal fogadja az érkezőt. Az ország külső képe egy nyolcszirmú lótuszt formáz, nyolc havas hegycsúcs öleli körül és óvja, védelmezi boldog lakóit. Ennek a csodálatos lótusznak a közepén fekszik Sambala fővárosa, amelyhez kilencmillió hatszázezer kisebb város tartozik. A főváros közepén áll a Kalápa nevű királyi palota, amelynek ligetében emelkedik a Szucsandra király építette hatalmas kálacsakra-mandala. Ebben a birodalomban a világ egészéről megszerezhető tudás birtokában élnek az emberek, és ezért "az isteni természet emberi formában jelenik meg". Ez a létezés legmagasabb fokozata.
De még ez is mind semmi az én szememben, ha arra gondolunk, hogy nem is szükséges elérni Sambalát ahhoz, hogy egyszer mindebben a csodában mi is részesüljünk. "A lámák között él egy jóslat, hogy amikor az ember teljesen megadja magát a telhetetlenségnek és a lelkiismeretlenségnek, és amikor gyarapodási vágya és gondatlansága következtében az egész földgolyón, a szárazföldön és a tengerekben, de még az égbolton is csak pusztulást idéz elő, és amikor a sötétség erői halált hozó gépeikkel és rombolásukkal mindenkit rabszolgává tesznek, akkor Sambala urai elküldik majd hadseregüket a világmindenségen át, hogy nagy csatában legyőzzék a gonoszt, és elhozzák a bölcsesség és a béke új világkorszakát." Írja Jamyang Norbu szintén ebben a könyvében, és ettől válik ez a tibeti kalandregény pozitív utópiává.
"Nem kell ebben a jóslatban hinni annak belátásához, hová vezeti a gyarapodás vágyának vak ereje az embert (...), aki máris elindult a jóslat beteljesítésének útján." Folytatja Norbu, majd így fejezi be a gondolatot: "Nem hiszem, hogy ostoba dolog lenne ezt az ősi jóslatot komolyan végiggondolni, vagy legalább Sambala meséjének megoldásából valami reményt meríteni."
Nagyot sóhajtva így összegzi tehát gondolatait egy mai tibeti szerző, saját népének mitológiai ígéretén és földi világunk mai állapotán eltűnődve. Bármilyen drámainak látszik is innen nézve a jövő, melyet lázas sietséggel építünk, mintha épp ilyenre vágytunk volna mindig is, hadd valljam be itt a végén: nekem tetszik az az elgondolás, amivel Sambala urai vígasztalnak minket.
Egyrészt azt mondják, ugye, hogy lehetek én olyan erényes és okos ("bírjon az utazó az erény erejével és a tanítás ismeretével"), hogy megtaláljam a boldogok országát, akárki vagyok is. Kinézik belőlem, hogy meg tudok küzdeni érte, hogy képes vagyok eljutni oda. És ez máris jólesik nekem, percről percre esélyt ad a boldogság megszerzésére. Másrészt viszont azt mondják, hogy ha mégsem leszek elég ügyes, és mégsem sikerül eljutnom oda, akkor hát elküldik ők a katonáikat ide, hogy itt teremtsék meg azt a boldog földi országot, amit nem sikerült megteremtenünk nekünk - önerőből. Nem sikerült, mert tudatlanok és hitványak, sőt rosszak voltunk, elhatalmasodott rajtunk a gonosz, de mégis eljönnek, és rendet tesznek köztünk, ha már túl nagy lesz a baj.
Ennek a tibeti mesének megejtően szép a megoldása. Sambala urai nem írnak elő nekünk feladatokat, nem kérik számon parancsolatok teljesítését, nem fenyegetnek büntetéssel, végítélettel, ha nem teljesítünk előírásszerűen, hanem eljönnek majd értünk, és megmentenek minket, ha már túl nagy lesz a baj. Eljönnek és megmentenek - akárkik legyünk is.
Sambala tehát földi boldogságot is ígér, nem csak túlvilágit, másvilágit, és ezért jóakaratú lakói egyszer majd kiterjesztik birodalmukat az egész földi világra. Az én szememben ez jelent valódi vigasztalást, olyannyira, hogy már szinte várom is azt a tragikus végórát, amelynek utolsó pillanatában majd Sambala katonáinak köszönhetően minden jóra fordul. Akkor is, ha nem vagyok sem ihletett, sem laikus buddhista vallásgyakorló.
És bizonyára hasonló, világias vigasztalást vagy megnyugvást talál a tibeti buddhizmus bölcseletében több más nyugati társunk is, különben nem olvasnák tömegek a dalai láma könyveit, és nem telnének meg előadásain a nagyvárosok sportcsarnokai, ha errefelé jár. És nem kérdeznék őt egyfolytában a Sambalába vezető útról, ha nem vágynának rá.
Különös, hogy sokak szerint éppen a dalai láma a leghitelesebben megszólaló főrangú pap ma a világon, és még furcsább, hogy ezt pont a nyugatiak állítják róla. Népszerűsége, a buddhizmus terjedése mellett azt jelzi, hogy a Nyugat egyre inkább vár valamit Tibettől, talán többet is, mint vigasztalást. Csillapítást, enyhülést vár szorongásaira, bátorságot és hitet, hogy ne féljen gólemmé hatalmasodott teremtményétől, az ipari civilizációtól, mely lassan megszünteti az emberi létezés feltételeit. De hiszen nem kell félni, eljön majd időben Sambala-ország hadserege, és jóra fordít mindent.
Tibet tehát az Ígéret Földjévé, mitikus országgá lett mára. Talán nem is igazán lepne meg senkit, ha egyszer hegyei mögül valóban felragyogna a fény, és valóban jóra fordulna minden.
*
Jamyang Norbu (1944-) életének első évtizedeit kár lenne itt ismét elmesélnünk, születéséről és ifjúságának éveiről mindent megtudhatunk e könyv első fejezetéből, amely a regény történetének fontos része. Abból a fejezetből is kiderül, hogy bár Norbu már gyerekkorától fogva mindkét meghatározó kultúrában, a keletiben (tibeti-indiai) és a nyugatiban (angol-amerikai) is egyformán otthonosan érezte magát, máig megmaradt tibetinek.
Ifjú éveiben, a 60-as években, a kínai-tibeti háborús konfliktust követően tagja volt a nepáli-tibeti határon működő tibeti ellenállási mozgalomnak, majd később is minden lehetőséget megragadott, hogy hazája és a tibetiek hasznára legyen. Indiától Amerikáig segítette és most is támogatja a menekülteket, s nekünk, nyugatiaknak is felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a tibeti kultúra minden ágának megismertetésével, népszerűsítésével.
Indiai évei után, amelyeket tanulmányai végeztével a dalai láma közvetlen környezetében töltött Dháramszalában (ma is gyakran feltűnik ott), az Egyesült Államokba költözött. Legfontosabb dolga itt is a tibeti műveltség értékeinek gondos ápolása. Ezt a célt szolgálta a Tennessee államban működő Tibetan Centre for Advanced Studies igazgatójaként, s ma is vezetője egy másik ilyen céllal létrehozott jelentős intézménynek, a Tibetan Institute of Performing Artsnak.
Színművet és opera-szövegkönyvet is ír, természetesen a hagyományos tibeti irodalmi, színházi és zenei műfajok formáit követve. Szakértője a tibeti népzenének, ismert regényíró, és két kötetnyi politikai esszét is publikált (Illusion and Reality, 1989, Shadow Tibet, 2004). Szerzője a Warriors of Tibet és a Performing Traditions of Tibet c. köteteknek, az utóbbi foglalja magába a népzene területén végzett munkásságát.
Legismertebb regénye a Sherlock Holmes Tibetben (The Mandala of Sherlock Holmes), melyet Indiában tekintélyes díjjal jutalmazott a szakmai közönség (Crossword Book Award, a Booker Prize indiai megfelelője). Jelenlegi magyar kiadása előtt a regény számos európai és ázsiai nyelven megjelent a világ különböző országaiban. Norbu ma főként az Egyesült Államokban, Tennessee államban él és dolgozik.
SÁRI LÁSZLÓ
